ArtistPublications

digitalis 2006-12

Lebontva és felépítve

Vannak épületek, melyeket ismertségük miatt már anynyiszor fényképeztek, nincs is fotós, aki ezekrôl még újat mondhatna. Ám lehet, hogy valaki mégis van. Thomas Kellner lebontja és újra felépíti Európa leghíresebb épületeit, lehetôvé téve ezzel, hogy máshogyan láthassuk ôket.

Szétszedni és összerakni – ez Thomas Kellner munkamódszere. A kiválasztott épületet körüljárja, s kiválasztja a legjobb nézôpontot, majd pontos tervezés után a látványt apró filmkockákra bontva megrajzolja. A vázlat alapján a látvány bal alsó sarkából indulva erôs teleobjektívvel kockánként elkészül a fényképsorozat, melynek eredménye: hosszú filmcsíkok sokasága. Ezeket megfelelô sorrendben egymás mellé helyezve elkészül a kontaktnyomat. A kontaktok a fotózás végtermékei. Minél több részre osztotta a látványt, a végsô fotó mérete annál nagyobb. Egy-egy kontakt néha több mint ezer kockából is áll. Az így elkészült fotókkal nem az épületet dokumentálja, hanem annak észlelését úgy, ahogyan végignézünk rajta, azaz magát a megfigyelés
folyamatát örökíti meg. Kellner 1966-ban született a németországi Bonnban. A siegeni egyetemen festészetet, szobrászatot tanult, ám nagyon hamar váltott az experimentális fotográfiára. A kilencvenes években diplomamunkaként elkészítette monumentális sorozatát, lyukkamerával lefényképezte Németország teljes határvonalát. Arra volt kíváncsi, hogyan fest a világ belülrôl nézve, Németországból. A hatezer kilométeres határvonalat dokumentáló sorozatért elnyerte a Kodak Fiatal Fotósok díját. Mindenbôl lyukkamerát készített, a kicsiny filmes doboztól a furgon hátsó részéig, melyeken hét vagy akár tizenegy lyuk vetítette mozaikszerûen a képeket a fotópapírra.

„Késôbb, mikor Párizsban jártam, elhatároztam, hogy az Eiffel-tornyot fogom fényképezni. Nem csak csodáltam, de tanulmányoztam is a francia kubista festô, Robert Delaunay munkásságát, és ismertem az Eiffel-toronyról készült képeit. Bár eredetileg lyukkamerával szerettem volna dolgozni, mégis a kisfilmes kamera mellett döntöttem. Úgy gondoltam, felhasználok egy teljes filmtekercset, és egyetlen kontaktpozitívként állítom össze a végsô képet. Nem tudtam elképzelni, hogy a kockákat elválasztó fekete vonalak hogyan befolyásolják majd a fotót, ezért az Eiffel-toronyról szóló teljes sorozattal kezdtem, a végleges képre vonatkozó sokféle elgondolás alkalmazásával. Az eredmény csodálatos és megdöbbentô volt. Mindenkinek a fejében él egy kép az Eiffel-toronyról; az általam készített fotó konfrontálódik az elménkben élô ikonnal, és megkérdôjelezi azt.” Ha elutazol egy ismert városba, szeretnéd viszontlátni fotóidat a képeslapokon? Az az igazság, hogy egy ideje utálom a turisták által látogatott helyeket. Azt szeretem, ha a fantasztikus épületeket a magam módján láthatom és élhetem át, az átélés pedig azt jelenti számomra, hogy az épületekrôl szerzett személyes élményeimet a saját alkotásommá lényegíthetem át. A képeim olyan képeslapokra kerülnek, melyek kiállításokon
szerepelnek. Turista célokra valószínûleg nem lennének alkalmasak. Az elsô ilyen fényképed készítésekor – úgy tudom – inkább lyukkamerát szerettél volna használni. Miért készült mégis valami egészen más?

Egy barátom meghívott Párizsba, és mivel éppen Robert Delaunay-  tanulmányoztam, valamilyen, az ô kubizmusához hasonló dolgot akartam csinálni. Nem volt idôm speciális lyukkamerát készíteni, így kontaktívek formájában készítettem néhány vázlatot, amelyek nagyszerûnek bizonyultak.
Mit tesz a véletlen vagy inkább a sors... A lyukkamerákat miért szeretted annyira?
Leginkább a különleges adottságokkal felruházott kamerák megalkotásának szabadságát szerettem, valamint azt, hogy ezeket a tulajdonságokat viszontlátjuk a fényképeken. Azt mondják az épületfotóidról, hogy kubista hatásúak. Mit jelent a kubizmus a fotográfiáddal kapcsolatban akkor, amikor nem látjuk különbözô nézôpontokból a téma részleteit? Én sem hinném, hogy a mûveimet kubistának lehetne nevezni. Koncepcióm megteremtését azonban mégis befolyásolta. Szerintem inkább beszélhetünk kontaktnyomatról, konstrukcióról és dekonstrukcióról, kollázsról vagy fotómontázsról. Ez az egész csak definíció kérdése. Hogyan tervezed meg egy képsorozat részleteinek torzításait?
Mindig kész tervvel érkezel a helyszínre? Mindent a helyszínen tervezek meg, néha úgy ülök a repülôgépen, hogy fogalmam sincs, mit fogok fotózni. Állvánnyal dolgozom és vázlatokat készítek. Általában a bal alsó sarok felôl jobbra, fölfelé dolgozom. Mennyiben mondanak többet a fotóid az ismert épületekrôl, mint a turisták millióinak képei? Nos, elôször is ezek többet jelentenek annál, mint amit a szememmel a keresôn keresztül látok. Számomra a turisták képei a tömegesen fotózott helyekre elpazarolt filmekrôl szólnak, nálam a film maga is a kép része, minden fotóm egy képsorozat világunk ingatagságáról. A fotók az eredeti filmek kontaktmásolatai – mindenféle manipuláció nélkül –, néha ezernél több exponálással. Miért nem látunk soha
egyetlen rossz kockát sem? Mindig hiba nélkül dolgozol?

Igen, százszázalékos munkát végzek, és soha nincs második negatív. Ez érthetô, ha meggondoljuk, hogy a filmek száma átlagosan tíz és húsz között van, negatívonként tíz euróba kerül darabja, és minden kép elkészítése körülbelül négy órát vesz igénybe. Azért ez így is szinte hihetetlen. Magyarországon is készítettél fotókat? Igen, nemrég töltöttem két napot Budapesten, az eredmény remélem hamarosan látható lesz. Szeretnéd, ha más fotósok is fejlesztenék az általad kitalált technikát? Megtanítanád erre az érdeklôdôket? Nem hinném, hogy ezt tanítani kellene. Elegendô egy beható pillantás, és máris alkalmazni lehet a stílust. Sajnos már vannak másolók, én azonban inkább saját stílus kifejlesztését javasolom mindenkinek – mások szolgai utánzása helyett. Varga Miklós

 

Miklós, V., 2006. Lebontva és felépítve. In: Digitális fotó magazin, November 2006, pp. 84-95.

>>> left page: Rome Colosseum 2005

>>> right page: Golden Gate Bridge San Francisco 2004

Share